Úgy fél évvel ezelött eltűntem szinte mindenki elöl. Egy darabig úgy tűnt talán örökre. De most mégis eljött az ideje, hogy megidézzem ide ismét saját szellemem. Sok minden történt velem, sok minden jár a fejemben. Most mégis egy másik szellemet idézek meg magam helyett, mert sokkal költőibben írta meg (boszorkányos pontossággal) mit is érzek és gondolok most én. Szóljon hát a zseni, olvasson az utazó és hallgasson akinek hallgatni kell!

">>Elveszítém barátaimat; ütött az órája, hogy elveszetteimet keresem!<<
Igy szólván felugrék Zarathustra, de nem mint a szorongó, a ki levegő után kapkod, hanem inkább jós és dalnok módjára, kit megszállott az ihlet. Sasa és kigyója csodálkozva pillantának reá: mert ábrázatán - hajnal hasadásához hasonlatosan - jövendő boldogság tükröződék.
Mi esék meg velem, óh állataim? - mondá Zarathustra. - Nem változám-e szívemben! Nem lepett-e meg az üdvösség, valamikéen a vihar szele?
Bolondos az én boldogságom és bolondokat fog beszélni: még túlságosan fiatal - legyetek hát türelmesek iránta!
Sebet kapott a boldogságom: minden szenvedő legyen orvosom!
Leszállhatok ujra barátaimhoz és ellenségeimhez is! Zarathustra ujra beszélhet és ajándékozhat és kedveseinek megteheti a legkedvesebbet!
Türelmetlen szeretetem özönben árad túl, a mélységbe, napkelettől napnyugatig. Hallgatag hegységből és a fájdalom viharaiból zúg le lelkem a völgyekbe.
Nagyon is sokáig vágyakozám és nézék a távolba. Nagyon is soká valék a magánosságé: így elfelejtém a hallgatást.
Száj lettem egészen és magas szikláról eső patak zuhogása: szavamat le akarom zúdítani a völgyekbe.
S hadd zúduljon szeretetem árja úttalan utakra! Hogyne találná meg az ár végezetre a tengerhez vezető utat?
Igaz, tó van bennem, magános, magával beérő; ámde szeretetem árja magával sodorja le - a tengerbe!
Új utakat járok, új igém támad; megúntam, mint minden teremtő, a régi nyelveket. Elmém nem akar már elnyűtt talpon járni.
Túlontúl lassan fut nekem minden szó: kocsidba ugrom, vihar! És még téged is nógatni foglak gonoszságom ostorával!
Kiáltás, ujongás módjára akarok messze tengereken átszállani, valamíg megtalálom a boldogságos szigeteket, hol barátim időznek.
És ellenségeim ő közöttük! Ime, hogy szeretek mindenkit, valakihez csak szólnom szabad! Ellenségeim is hozzátartoznak a boldogságomhoz.
És ha legvadabb paripámra akarok felszállni, mindig legjobban segít dárdám: ez lábomnak mindenkor készséges szolgája: -
A dárda, mit ellenségeimre hajítok! Mily nagy a hálám ellenségeim iránt, hogy, íme, szabad dárdám hajítanom!
Túlságosan erős volt a felhőm feszültsége: a villámok kacaja között jeges záort zúdít a mélységekbe.
Hatalmasan emelkedik akkor mellem, hatalmasan fújja majd viharát a hegyeken által: ekké könnyebbül meg.
Valóban, viharhoz hasonlatosan jő a boldogságom és szabadságom! De ellenségeim hadd véljék; a Gonosz őrjöng fejük fölött.
Igen, barátim, még ti is megijedtek majd vad bölcseségemtől; és talán megfutamodtok ellenségeimmel együtt.
Óh, vajha tudnálak pásztorsípal visszacsalni! Óh, vajha bölcseség-oroszlánom megtanulna gyöngéden ordítani! Pedig már sokat megtanulánk együtt!
Vad bölcseségem megtermékenyült a magános helyeken; érdes sziklákon szülé kölykét, a legfiatalabbat.
Ime pedig veszettűl fut a kemény sivatagon át és keresve keresi a puha pázsitot az én vén vad bölcseségem!
Barátim, a ti szivetek puha pázsítjára, - a ti szeretetekre szeretné ágyazni legkedvesebb kincsét!
Im-ígyen szóla Zarathustra."

Nietzsche: Im-igyen szóla Zarathustra